Akár
a holdsugár, áttetszővé váltam
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek,
Egykor
még fénylő nap tűzkörében jártam…
Ábrándrontó,
sivár, csendsikolyú éjek.
Lényem
kísért csupán mások lélektükrén,
Most
kristály-hideg jégálarcként élek.
Lidérccé
fakul mind, könyv-múltam felütvén
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek.
A
bú jégpengéje szívem táján sértett,
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek,
Holt
szemű rémek közt, száműzött kísértet,
Kőszobrok
arcában tükörképet vélek.
Csöndszínbe
burkolva, baljós, álom - végzet,
Fagy-kézzel
szorító, bú-szülte ítélet,
Komoran
merengő, halovány igézet,
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek….
Két
világ határán magányosan állok,
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek
Még
merengőn olykor napkeltére várok
S
ádáz, álnok álmok elmúltától félek.
Foszló
szemfedőmmel ujjaim közt járok,
Süket
csend a visszhang, ha szólni merészlek,
Egykor
víg lényemmé többé sose válok,
Szellemek
bús árnya, alaktalan lélek.