Bús asszonyi szózat
száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít
szívemben oly mélyen.
Szívszaggató szavak,
múlt idők regéje,
Vérárnyakat festve a
jelen egére.
A bánat dallama, bú
halotti leple,
Összetört szívének
végső lehellete.
Ősi, sötét átkok,
halandókra hulltak,
Könnyet ejt az éj is,
szavára a múltnak.
"Férfi,
kinek arca napnál is fényesebb,
Lelkemen
emléke mérgezte ezer seb.
Hullócsillag-függöny
takarta szerelmünk,
Szívem
alá zártam, hőn vágyott gyermekünk.
Két
karomba zártam apró fehér testét,
Boldog
kacagása festett édes estét.
Szeme
tündöklése mind' szívembe talál...
Megfagyott
tekintet, jeges, hideg halál...
Két
karomba zártam holt magzatom testét,
Istenátkot
hordó létem örök vesztét.
Szerető
hű szívem öröklétre kárhoz,
Gyermekgyilkos
isten irigységnek áldoz.
Óh,
kínontó magány, hull alá a létre,
Pávagőgű
asszony átka hozta létre.
Vesztett
boldogságom többé meg nem leltem,
Gyémánttá
vált szívem, holttá aszott lelkem.
Két
karomba zárom apró fehér testét,
Vágyott
illatának emlékét, kerestét...
Kívánván
hogy egyszer tekintsen rám újra,
S
mosoly-pillantása lelkemet átdúlja.
Hajlok
a nyakára, kívánnám két karját,
De
csak hideg rázza idegen kis ajkát.
Rikolt,
mint a páva, kikacagva vesztem,
Könnyem
mossa arcát, aludj, halott szentem..."
Bús asszonyi szózat
száll tova az éjben,
Parázs bánatot szít
szívemben oly mélyen.
Megannyi holt gyermek
marad csak utána,
Amíg csecsemőjét
kutatja, hiába.
Megszakadt szívének
áradó fájdalma,
Sajgó szavainak elkábít
hatalma.
Lélekárny-foszlánya
suhan a Holdfényben,
Könnyeim gyöngyeit szórom
szét az éjben.